Két különleges művész találkozása elevenedik meg a könyv lapjain. Beszélgetéseik nem csupán az írásról szólnak, hanem a művészetről és általában az egész életről. Egyik szerző sem zárkózik elefántcsonttoronyba, hogy zavartalanul írhasson. Egyformán lelkesednek egymás írásaiért és magáért az életért, soha nem veszítik el humorérzéküket. A hatásos tőmondatok korában, ahol az irodalom bizonyos értelemben feleslegessé vált, Stringer azért ír, hogy "ne kelljen olyan praktikusnak lennünk", Vonnegut pedig így prédikál: "Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!" Kurt Vonnegut: A művészet sosem szól a pénzkeresetről, sem pedig arról, hogy az ember híres legyen. Hanem hogy a lelkét építse. Az emberek éppen ezért mindig is fognak regényeket vagy legalábbis novellákat írni, mert rájönnek, hogy így tudják kezelni saját neurózisukat. Lee Stringer: Nagy élvezet volt, amikor próbáltam kiötölni, hogyan töltsem meg ezt a sok oldalt, és amikor már biztos voltam benne, hogy képtelen vagyok kitalálni, hoppá, egyszer csak történt valami. Mintha megfogtam volna az Isten lábát.

Stringer embermeséinek és a két szerző beszélgetéseinek közös üzenete: a társadalmi felelősségvállalás szükségessége és az író leküzdhetetlen vágya, hogy író maradhasson.

Két mű, két különleges művészi hang egy kötetben: Fedél nélkül New Yorkban.