A Dilbert-elvFőnökök, értekezletek, vezetői szeszélyek…

Az 1969-ben megfogalmazott Peter-elv szerint egy hierarchiában mindenki addig lép előre, amíg el nem éri az alkalmatlansága szintjét. Scott Adams a kilencvenes évek közepén ennél is borúsabb tételt állított fel: a vállalatok a legkevésbé alkalmas embereiket szándékosan léptetik elő vezetővé, mert ott okozzák a legkisebb kárt. Ez a Dilbert-elv, és az 1996-os The Dilbert Principle ennek a gondolatnak a könyv hosszúságú kibontása. Magyarul a Nyitott Könyvműhely adta ki A Dilbert-elv címmel.

Képregény és esszé keveréke

A könyv nem képregénygyűjtemény, bár tele van Dilbert-csíkokkal. A gerincét Adams rövid, ironikus esszéi adják a nagyvállalati élet egy-egy jelenségéről: az értekezletekről, a teljesítményértékelésről, a tanácsadókról, a küldetésnyilatkozatokról, az átszervezésekről, a marketingesekről és a mérnökökről. Minden fejezetet a témához illő képsorok tarkítanak, és sok helyen Adams olvasói leveleit is idézi: valódi irodai történeteket, amelyeket a csík rajongói küldtek neki, és amelyek gyakran abszurdabbak, mint bármi, amit ő kitalált.

A recept egyszerű, és működik. Adams maga is évekig dolgozott irodában, bankban és telefontársaságnál, és ez érződik: a sztereotípiák nem a semmiből jönnek, hanem abból a rengeteg apró megaláztatásból, amelyet a kilencvenes évek boxokra osztott irodáiban mindenki ismert. A legjobb fejezetek, főleg a vezetőkről és az értekezletekről szólók, ma is pontosan célba találnak.

Mi maradt meg harminc év után

A kérdés egy ilyen könyvnél az, mennyire öregedett. A technológiai poénok egy része, a faxgépek, a betárcsázós internet, az e-mail mint újdonság, már nosztalgikus. A szervezeti abszurditás viszont meglepően keveset változott. Az értelmetlen értekezlet, a mindent átnevező átszervezés, a vezető, aki a legújabb divatszót ismételgeti: ezek a dolgok a nyitott terű irodákban és a távmunkás videóhívásokban is ugyanúgy megvannak.

Ami gyengébb, az a hangnem egyhangúsága. Adams cinizmusa egy-egy fejezetben üdítő, egy egész könyvön át viszont fárasztó lehet, és a könyv nem nagyon kínál semmit a nevetésen túl. Nem munkahelyi pszichológia és nem vezetéselmélet, hanem szatíra, és így is érdemes olvasni: adagolva, egy-két fejezetet egyszerre, nem egy ültő helyében.

A mérnök és a menedzser

A könyv egyik visszatérő szála a mérnökök és mindenki más közötti szakadék. Adams Dilbertje mérnök, aki logikusan gondolkodik, és ezért folyamatosan ütközik a menedzsment, a marketing és az értékesítés világával, ahol a döntések nem a műszaki valóságból, hanem a hatalmi játszmákból és a divatos jelszavakból fakadnak. A szatíra egyértelműen a mérnökök oldalán áll, és ez részben magyarázza, miért lett a csík a technológiai cégek dolgozóinak kedvence.

Ez a nézőpont egyben a könyv korlátja is. A menedzserek Adamsnél mind ostobák vagy cinikusak, a mérnökök pedig mind áldozatok, akik csak dolgozni szeretnének. A valóság ennél bonyolultabb, és egy-egy fejezet után az olvasó kíváncsi lehet arra, milyen volna ugyanez a világ a hegyes hajú főnök szemével. Adams erre nem vállalkozik, és nem is ez a dolga. A Dilbert az alulról nézett iroda krónikája.

Ami a könyvet a puszta poéngyűjteményen túlemeli, az az, hogy Adams komolyan veszi a témáját. A szervezeti működés abszurditásai mögött felismerhető mintázatokat lát: a felelősség elhárítását, a látszattevékenység jutalmazását, a kommunikációt, amely nem információt közöl, hanem pozíciót véd. Ezeket a mintázatokat bármelyik munkahelyen felismerhetjük, és a nevetés után talán könnyebb is észrevenni őket.

Arról sem lehet hallgatni, hogy a szerző későbbi közszereplése rávetül a művére: 2023-ban, egy videóban tett rasszista kijelentései után számos amerikai újság levette a Dilbert-csíkot a lapjairól.

Ajándék a boxszomszédnak

Annak, aki irodában dolgozik, és szüksége van egy kis megerősítésre, hogy nem ő az egyetlen, aki értetlenül ül egy újabb stratégiai prezentáción. Vezetőknek is hasznos lehet, ha elviselik, hogy ők a poén célpontjai: a könyv sokat elárul arról, hogyan látják a beosztottak a menedzsment kommunikációját. És jó ajándék annak a kollégának, aki minden értekezlet után ugyanazt a mondatot mormolja az orra alatt.

Hasonló témájú könyveinket a Pszichológia polcon találja, a képregényesebb olvasnivalót pedig a Képregény polcon.

Ha tetszett

Az ősforrás Laurence J. Peter és Raymond Hull The Peter Principle (1969) című könyve, amelyet Adams tétele kifiguráz. C. Northcote Parkinson Parkinson’s Law (1958) még régebbi, de ugyanilyen száraz humorral írja le, hogyan duzzad a bürokrácia. Ha pedig a képregényes formát szereti, Bryan Lee O’Malley Scott Pilgrim sorozata egészen más világ, de ugyanúgy a huszonévesek hétköznapi kudarcain nevettet.