Gyerekkatona voltam Afrikábanamíg ti játszottatok

Ishmael Beah tizenkét éves, amikor egy délután a barátaival elindul a szomszéd városba egy tehetségkutató versenyre, ahol hiphop-számokat akarnak előadni. Mire visszaindulnának, a falujukat megtámadják a lázadók, és Beah soha többé nem látja a családját. Így kezdődik a Gyerekkatona voltam Afrikában, eredeti címén A Long Way Gone: Memoirs of a Boy Soldier, amely 2007-ben jelent meg az Egyesült Államokban, és gyorsan az egyik legolvasottabb beszámoló lett arról, mit tesz a háború a gyerekekkel. Magyarul a Nyitott Könyvműhely adta ki.

Egy ország, amelyről keveset tudunk

A háttér a Sierra Leone-i polgárháború, amely 1991-től 2002-ig tartott. A lázadó Forradalmi Egyesült Front (RUF) és a kormányerők harcában mindkét oldal sorozott be gyerekeket, és a civil lakosság elleni erőszak, a falvak felégetése és a csonkítások a konfliktus védjegyévé váltak.

Beah nem történészként ír, és a könyv nem ad politikai elemzést. Ez nem hiány, hanem nézőpont: egy gyerek szemszögéből a háború nem frakciók és érdekek ügye, hanem éhség, félelem, és az a szüntelen kérdés, kiben lehet megbízni. A könyv első harmada a menekülés hónapjairól szól, ahogy Beah és néhány társa faluról falura vándorol, és mindenhol gyanakvással fogadják őket, mert a felnőttek a fiúkban is lázadókat látnak.

Amikor a menekülőből katona lesz

A könyv középső része a legnehezebb olvasmány. Beah a kormányhadsereg egyik egységébe kerül, ahol a parancsnokok kábítószerrel, háborús filmekkel és a bosszú ígéretével tartják harcban a gyerekeket. Az erőszakot, amelyet elkövet, nem szépíti, és nem is magyarázza túl. Éppen ez a visszafogottság teszi elviselhetetlenné: a gyilkolás rutinná válik, a mondatok pedig ugyanolyan egyszerűek maradnak, mint amikor a gyerekkori rapszámokról és barátságokról írt.

A harmadik rész a rehabilitáció. Beah-t az UNICEF egy programja kiemeli a harcból, és Freetownban egy rehabilitációs központba kerül. Ezek a fejezetek legalább annyira fontosak, mint a háborús rész, mert megmutatják, hogy a gyerekkatonákból nem lesz automatikusan áldozat, aki hálás a megmentésért. Dühösek, erőszakosak, elvonási tünetekkel küzdenek, és hónapokba telik, mire bármelyik felnőttben megbíznak. Beah később az Egyesült Államokba került, ahol befejezte tanulmányait.

Beah prózája egyszerű, néhol szinte tankönyvszerűen az. Ez részben abból fakad, hogy angolul írt, amely nem az első nyelve, részben a könyv szándékos visszafogottságából. A könyv nem próbál irodalmilag felmagasztosulni, és nem ad az olvasónak kész erkölcsi ítéletet. A legerősebb pillanatai azok, ahol Beah egyszerűen leírja, mit csinált, és a mondat után nincs magyarázat. Az olvasónak magának kell eldöntenie, mit kezd vele. Ezek a hiányok erősebben hatnak, mint bármilyen kommentár.

A vita a dátumokról

Tisztességes megemlíteni, hogy 2008-ban ausztrál újságírók, elsősorban a The Australian című lap, megkérdőjelezték a könyv idővonalának egyes részleteit, köztük azt, hogy mikor támadták meg Beah faluját, és ebből következően mennyi ideig harcolt. Beah és kiadója kitartott a beszámoló mellett. A vita a részletekre vonatkozott, nem arra, hogy Beah gyerekkatona volt-e. Egy olyan memoárnál, amelyet egy traumatizált kamasz emlékei alapján egy fiatal felnőtt írt meg, a dátumok bizonytalansága nem meglepő, de az olvasónak érdemes tudnia róla.

Iskolai olvasmány, felnőtt teher

A könyv rövid, a nyelve egyszerű, ezért idősebb kamaszok is olvashatják. Sok amerikai iskolában tananyag lett. Ugyanakkor nem könnyű olvasmány: az erőszakról szóló fejezetek nyersek, és nem hagynak távolságot. Szülőknek és tanároknak azt javasoljuk, hogy együtt olvassák a fiatalokkal, vagy legalább beszélgessenek róla utána.

Aki a XX. század végének afrikai konfliktusairól keveset tud, annak a könyv emberi léptékű belépő, de érdemes kiegészíteni egy-két történeti áttekintéssel is, mert Beah szándékosan nem tágítja a perspektívát a saját élményein túlra. Ami a könyvből maradandó, az nem a háború menete, hanem a kérdés, hogyan lehet visszatérni onnan, ahonnan a legtöbb gyerekkatona nem tér vissza. Beah válasza nem diadalmas: lassú, töredékes, és a könyv végén is nyitott marad. A szerzőről bővebben Ishmael Beah oldalán írunk, hasonló könyveinket pedig a Történelem polcon találja.

Ha tetszett

Ha Beah könyve megérintette, érdemes elolvasni Uzodinma Iweala Beasts of No Nation (2005) című regényét, amely egy meg nem nevezett nyugat-afrikai országban egy gyerekkatona belső monológjaként szól. Dave Eggers What Is the What (2006) egy szudáni „elveszett fiú” élettörténetét dolgozza fel regényként. Ha pedig a gyerekszemmel látott háború és üldöztetés másfajta, képregényes feldolgozása érdekli, Marjane Satrapi Persepolis II című kötete arról szól, hogyan él tovább a háború és az elnyomás egy kamaszban, aki elhagyta a hazáját, majd visszatért oda.